Eseménynaptár
Júl. 2018
HKSzCsPSzoV
1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031
Partnereink
Hírlevél feliratkozás
E-mail cím:

Sir. Várkonyi Gyula adatlapja

Név: Sir. Várkonyi Gyula

E-mail:

Bemutatkozás: Wárkonyi Gyula festő 1947. december 31-én született Szegeden. A város csak a születési helye, a család egyébként Sándorfalván lakott. Édesapja kovácsmester volt, édesanyja öt gyermeket nevelt fel, közöttük Gyula a második. Egyszerű szegény család tagja, aki egész ifjúságát Sándorfalván töltötte, a szép Kiskunságon. A Kiskunság a magyar Alföld egyik legszebb, legszínesebb része. Gazdag növény- és állatvilága van és éppen ilyen gazdag és sokrétű népe. Szótlan parasztok, kemény gulyások, csikósok és szilaj betyárok szülőföldje. Mindez korán megragadta az eleven, koraérett kisfiú képzeletét és nagyszerű rajzkészségével megpróbálta ábrázolni a látottakat. A kovácsműhely az alföldi parasztok mindennapi találkozóhelye és vitatere. A sündörgő gyermek nap-nap után ott szaladozik lábaik körül. Segédkezik apjának a tűz élesztésében, apró-cseprő, később nagyobb munkáiban. Lovak körül forgolódik, részt vesz a patkolásban, a kocsik, ekék, boronák, egyéb munkaeszközök javításában. Hallgatja az emberek soha nem szűnő beszélgetését mindennapi életükről, a világ folyásáról. Kialakul benne egy sajátos világkép, a szegény emberek egyszerű, lényegre törő látásmódja, s a tudat, hogy a létfenntartásért keményen meg kell dolgozni. Vulcanus műhelye emberi mértékben is kemény iskola. Az izzó kohó és a rugdaló lovak között nem is veszélytelen. Wárkonyi Gyula nemcsak látta, de élte is a szegény emberek életét. Együtt hempergett a porban, együtt tapsikált záporok után a tócsákban a többi gyermekkel, s mikor pásztornak szegődött, együtt fagyoskodott velük a kora hajnali dércsípte legelőkön. Gyermekkorára mégsem gondol keserű szívvel: „Szakadt volt a ruhánk, de szép volt az élet, Te ősz fejű kovács, de szeretlek téged…” emlékezik meg apjáról, gyermekéveiről egyik versében. Mert néha verseket is ír, mint a ritmussal, harmóniával teli emberek. Korán megnyilvánul zenei tehetsége is. A ritmusérzékkel megáldott gyermeknek édesapja 1959-ben egy tangóharmonikát vásárol, melynek az árát nagyon megnélkülözte a család. Ez a hangszer elkísérte további életében, kenyeret –, ha nem is vajasat – adott a kezébe, zenész lett, harmonikás. Ma már más, komolyabb hangszereken is játszik a szórakoztató iparban, pedig nem volt alkalma zeneiskolába járni. Rajzkészségére általános iskolai tanárai korán felfigyeltek. Lakatos István rajztanár és felesége voltak első mesterei, kik a szülők figyelmét azonnal felhívták a gyermek adottságaira és szorgalmazták továbbtanulását. Sándorfalván azonban nem volt erre lehetőség, a szülők anyagi és szociális helyzete pedig gátat vetett továbbtanulásának. Édesapja főleg a háború után sokat betegeskedett, s a nagy létszámú családnak pénz kellett minden áron. Gyula ebben minden elképzelhető módon segített. A szegénység olykor leleményessé teszi a gyermeket is. Lakodalmakon, összejöveteleken muzsikál. Szomszédoknak, ismerősöknek kevéske pénzért rajzol, fest. Állatok mellé szegődik pásztornak, de keresetét mindig beadja a közösbe ugyanúgy, ahogyan később, keresőképes korában is elszámol minden forinttal. A hatvanas évek közepén ipart akart tanulni, bekerült Szegedre ipari tanulónak. Itt a művészkörökben is nagy tiszteletnek örvendő Vlasits Károly festőművész vette pártfogásba, aki ekkor a Tábor utcai képzőművész kör vezetője volt. Ő tanította előbb rajzolni, gipszfigurákat másolni a tehetséges ifjút. A szürrealizmus, kubizmus áramlatait elkerülve növekedett a kemény parasztfestő, ez a született őstehetség, ki később sem volt hajlandó követni semmiféle „izmust”. Gipszfigurák formázásával tanulta az anatómiát. Mestere szigorú, szótlan ember volt, ki dicsérni nem, csak dorgálni tudta, mégis érezni lehetett szeretetteljes tanításán, hogy komolyan veszi növendéke sokoldalú képzését. Lassan megtanulta a ceruza használatát, s elindult az ecsetkezelés titkai felé. Félt a mesterétől, s egyben vonzódott hozzá. Ez a vékony, alacsony, szikár ember szinte a szemével irányította növendékeit. Három évig tanult nála, amikor mestere meghalt. Ez a félig kész ifjút lesújtotta, annál is inkább, mert a többi szegedi festő nem vállalta továbbképzését. Ekkor múzeumokat, tárlatokat kezdett látogatni. Ipari tanuló éveit nem fejezte be, zenész lett, mert valamiből élnie kellett. Éjjel muzsikálás, nappal tárlatlátogatás, festés, önképzés, pihenés, ha maradt rá idő. Nagyon kevés maradt. 1968-ban végleg Szegedre került, itt ismerte meg második mesterét Siha Sándort, ki végleg beléoltotta a festés utáni vágyat, hogy idővel belőle is legyen elismert művész, ki nemcsak pénzért dolgozik, hanem azért is, hogy a benne felgyülemlett szépséget szétárassza, továbbadja. Siha Sándor nem volt nagy művész, de be tudta mutatni a nagyokat. Beszélt munkáikról, életükről, küzdelmeikről, szín- és formavilágukról, az ecsetkezelés technikai fortélyairól, árnyalatairól, mindenről, ami szükséges egy festőnövendék továbbhaladásához. Gyula munkáit kritikus szemmel nézte, felhívta figyelmét hibáira, olykor többször is kidolgoztatott vele egy-egy képet, vagy újra elkészíttette különböző variációkban. Rávezette az ég és a víz ábrázolására, hogy mi minden rejlik ezek egymáshoz való viszonyában. Képein halászladikok ringtak, halászok bajlódtak hálókkal, varsákkal, nagyszerű napnyugták váltakoztak sugaras hajnalokkal. Lassan rájött arra, mennyi lehetőség rejlik pusztán ezek helyes ábrázolásában. Még ez évben Pusztamérgesen megrendezi első önálló kiállítását, melyet az azóta elhunyt Füstös Zoltán hódmezővásárhelyi festőművész nyitott meg. Az ő, valamint dr. Bod Árpád orvos-festő pikturális tanácsai hatalmas lendületet adnak a 21 éves ifjúnak. Még nem kész. Dehogyis az. De fejlődése már nagyobb léptekkel halad előre a megkezdett úton, ami pedig lakás nélkül, saját műterem nélkül, pártfogók hiányában nagyon nehéz. Lassan azonban messzire el lehet jutni. Felvették a Fegyveres Erők szegedi klubjának képzőművész szakkörébe, ahol tanulmányait most már megfelelő művészirányítás mellett folytathatta anélkül, hogy eredeti irányvonalától eltérjen. Itt több házi kiállításon szerepelt munkáival, sőt 1977-ben a Szegedi Téli Tárlaton is megjelenik „Fák” c. festményével. 1978-ban szép eredményeket ér el a Geszten megrendezett alkotótáborban, kiérdemelve nemcsak a helyi lakosok, de a községi Tanács elismerését is. Az alkotótábor Nyári József festő irányításával működött. A Fegyveres Erők klubjának művészeti vezetője Zombori László szegedi festőművész, igen szigorú kritikus és keménykezű tanár. Ez a képzőművész kör újabb lendületet ad a fiatal festőnek. Alkalma van megismerkedni a szegedi „nagyokkal”, Dér Istvánnal, Fontos Sándorral, Szelesi Zoltán művészettörténésszel, Kelemen Kristóf szobrászművésszel, Fejér Csaba festőművésszel és még sok mással, akiktől hasznos tanácsokat és irányelveket kapott. Ettől kezdődően rendszeresen részt vesz a szakkör kiállításain, sőt fokozatosan áttér önálló tárlatok rendezésére. Képei színgazdagok, elevenek, látásmódja rendkívüli, kifejezésmódja káprázatosan gazdag. Mondhatnánk így is: Variációk egy témára. Csakhogy ez a téma kimeríthetetlen: A végtelen nyugalmú, nagy magyar alföldi táj, a kiveszőben lévő tanyavilág, a gyermekkorából megmaradt élmények, a dolgozó, vagy munkából hazatérő parasztok. Ő nem csak látta, hanem megélte mindezt. Tudja, mit jelent kézzel vetni, hogy mozdul a kaszás aratáskor, hogy rogyik meg a váll a kubikos talicska súlya alatt, hogy ballagnak hazafelé a kapálók alkonyatkor, hogy hajlik gyermeke fölé az anya. Benne élnek a kiszáradt fák, az aszály sújtott mezők ugyanúgy, mint a tél-marta erdők, vagy a tóparton táncoló fűzfák. Boldog, hogy itt született, hogy itt nőtt fel, hogy mindezt láthatta, megélhette, s az utókornak átadhatja szépséges képeken. Wárkonyi Gyulának nem kell látnia a tájat, melyet ábrázolni akar. Lelkéből szakadnak fel ezek a képek, mert most is együtt él a faluval, mely felnevelte. Érzi, hogy soha nem tud annyit visszaadni, amennyit szülőföldjétől kapott. Munkáját, kiállításait nemcsak a helyi sajtó, de országos lapok is méltatják. Mind a Délmagyarország, mind a Szövetkezeti Híradó rendszeresen megemlékezik róla. Írók, költők, művészek vállalják egy-egy kiállítása megnyitását. Balázs Imre író „Egy kiállítás margójára” c. költeményében emlékezik meg róla. Tanácsolták neki, szakítson a múlttal, éljen a jelenben, nézzen körül, mert itt is van látnivaló, mondanivaló, kifejeznivaló. Ekkor kezd portréfestést tanulni. A múlttal azonban nem szakít, képein most is érződik, honnan indult el, mit kell ebből megérteni a ma emberének. Meg kell látnia, milyen szikár a vadőr, a tűznél tűnődő pásztor, a ruháit szegényes lavórban mosó serdülő kislány, a fején koszorúját igazgató fiatal menyasszony. 1980-ban a Szövetkezeti Híradó említi meg mostoha körülményeit: albérletben pólyás babával, lakás nélkül. A kiutalás nem halad, noha évek óta bent van a lakásigénye. Élete változatlan: éjjel muzsikál, nappal fest. Foggal-körömmel harcol, olykor az idegkimerülésig. Rendkívül termékeny festő, évenként több önálló tárlata is van. A Szövetkezeti Híradó hobbinak értékeli, pedig nem az. Ez élethivatás. Ez évben megnyeri a Magyar Néphadsereg Helyőrségi Művelődésügyi Intézményei részére kiírt pályázaton a II. díjat. 1981-ben ismét foglalkozik vele a Szövetkezeti Híradó, méltatja, mint muzsikust is, nem tudva eldönteni: zenésznek jobb-e vagy festőnek. Az igazi siker azonban 1983-ban jött el: a Magyar Néphadsereg és Helyőrségi Művelődésügyi Intézményeinek amatőr alkotóművészeti kiállításán, Budapesten I. díjat nyer! Díjnyertes munkái: Kérész-szedők, Csavargók, Teregetés, Tél. Lakást csak 1983-ban kapott, de csak két szobást. Az egyikben nagyon pici műtermet tudott berendezni, a másikban él a most már négy tagú család. De töretlenül, pihenés nélkül dolgozik, alkot. 1985 szeptemberében végre megnyithatja festőiskoláját a Fegyveres Erők klubjában 8–10 éves gyermekek részére. Örömmel tölti el, hogy végre taníthat. Wárkonyi Gyula egy átmeneti kor embere, aki a virágzó tanyavilág pusztulása közben nőtt fel. Látta az elmagányosodott embert rozzant viskójában, a zsúp nélkül maradt, roskadó tetőket, üres ólakat, lerogyó gémeskutakat, elhanyagolt, kiszáradt fákat, az egész elöregedett népet, aki még itt maradt. Búcsúzik ettől a kortól, s egyben fáj a szíve érte. Mit tehet egy művész, kitárja a világnak: ezek vagyunk, innen jöttünk, a gyökerek eddig nyúlnak. S mi hiszünk benne Ady Endre szép szavait idézve: ez a festő el fog jutni az Értől az Óceánig. Kinek a legtöbbet köszönhet budapesti tanára, Wessely Tibor. Megtanította a festészet minden fortélyára. Kinek a nyugati tárlatokat, sikereket köszönheti. Ki egyben fiává fogadta, felkarolta. A mai napig is jó tanácsokkal, instrukciókkal támogatja, hiszen a jó pap is holtig tanul. 1985. november 17-én a Hamburg melletti Rosdorf-ban 12 ország közül az I. díjat kapta. 1989. Kanada, Torontó. 1991. Japán, Tokió Gajigosó Galéria, Szentendre, Bécs és Nyugat-Berlin. Első díj A Magyar Néphadsereg politikai főcsoportfőnöksége és az MN Központi Művelődési Háza pályázatot hirdetett amatőr képzőművész alkotóknak. A festmény műfajban harmincnégyen mutatkoztak be, s a zsűri a szegedi Wárkonyi Gyulának ítélte oda az első díjat. Négy olajfestmény szerepelt Wárkonyi kollekciójában: Csavargók, Tél, Teregetés és a Kérész-szedők című kép. A Tél című képét a veszprémi Honvéd Művelődési Ház megvásárolta. (Délmagyarország, 1983. szeptember 29.)

Kategóriák: Egyesületünk Tagjai Képzőművészeink

Albumok: Rendőr Képzőművészek Kiállítása - 2009

Hirdetések